London - Budapest

Amikor végképp elkezdtek hiányozni a fenyvesek és az értelmes beszélgetések, egyheti gondolkodás után eldöntöttem, hogy hazalátogatok karácsonyra. A kávézóból lassúságom okán menesztettek, persze már én sem voltam túlságosan oda, hogy csótányokat kell pakolásznom meg szar kávét csinálnom vigyorogva. Ezután kevés munkám akadt, senki nem ájult el az ötlettől, hogy karácsonyig dolgozzak, utána meg lelépjek boszniába. A hostelbe futószalagon jönnek a szériagyártott parti-ausztrálok, akiknek egyetlen bitang flash az életük, persze ha jó kedvem van, ennek én is tudok örülni. Kellemes izgatottság lesz úrrá rajtam, miután meglett az indulás időpontja. Én is tudom, hogy nem egészséges, de van, hogy visszaszámolom a napokat. Rég csináltam ilyet, talán általános iskolában az akációval utoljára. Az indulásom napján makulátlan kék égbolt és verőfényes napsütés fogad, inges idő lett egy napra a kedvemért. Dianával, a litván csodalánnyal egy utolsót cigizünk az ajtó előtt miután mindenkitől elbúcsúztam és elsétálok. Ő az élő példa, hogy meg lehet élni a jég hátán is. Valahogy nem dobják ki az albérletéből, pedig egy hónapja nem fizet, volt, hogy a francia barátai tartották el oly módon, hogy esténként elmentek inni és akkor a lánynak ez volt a napi tápláléka. Szerdánként egy ajándék subway-szendvics, meg egy másik barátnéja visz neki salátát a gyorsétteremből, ahol dolgozik. Heti egyszer itt ügyel az irodában, de most talált egy másodállást egy gót ruhaboltban, ahol még két napot elverhet. Ian, a dagi továbbra is gyerekpornót néz, mindenki más, aki embernek tartja magát, vasárnap reggel holtrészegre issza magát és kurvákkal fotózkodik, szombat este sajttál van új-zélandi vörösborral és kibírhatatlan affektálással, csipogással, a francia légió megerősödött az én barátommal, befogadták, asszimilálták, nagy pofája lesz és megveti majd az angolokat, a dél-afrikai hipercsávó továbbra is ingázik a két világ között és elad bármit, amit valaki hajlandó megvenni, aztán egyszer, tíz év múlva, amikor túlságosan elhiszi, hogy ő voltaképp üzletember és elkezd öltönyben járni és sötétben ray-bant hordani, megkéselik egy sikátorban. Persze ezt túléli, de két évébe kerül, mire felépül egy kisvárosban Johannesburg mellett, ezalatt rájön, hogy negyvenkettő és hogy mégegyszer ezt nem játszhatja be, keres egy mátkát és családot alapít, talán egy kisvállalkozást is, olcsó háztartási és elektronikai cikkek. Én utazom a buszon, egy kanyarban egy magyar nő nevét pillantom meg, akinek egy egész installáció állít emléket, még a háborús időkből, meleg van, két meleg srác ölelgeti egymást egy közeli ülésben, ugyanúgy néznek ki, lehet, hogy meg sem tudják különböztetni magukat a másiktól. Egy tata nem bírja a meleget, de én szeretem a napsütést, így a függöny marad, ahol van. A reptéren sehol nem lehet dohányozni, hiába, ez nem a Heathrow, úgyhogy a cigaretta velem jön Magyarországra a fülem mögött. Elkortyolok egy guinnesst, majd megkeresem a kapumat, ahol a szimpatikus asszisztens kérdőívet tölt ki velem, az egyik kérdésnél rá kell böknöm, szerintem milyen etnikumhoz tartozom, egy kicsit elmerengek rajta, milyen jó lenne, ha erre szemrebbenés nélkül azt válaszolnám, hogy "D, Maláj-filippínó", majd az érzés elmúlik és megtörve beismerem kaukázusi génállományomat. Elbúcsúzunk és besorolok a legnagyobb magyar populációba, amit szűk három hónap óta láttam, elfog egy viszolygás és menekülésképp angolnak tettetem magam. Gyönyörű fentről az angol vidék, a kertek és fasorok szabályos mintája, a naplemente és a felhők, sajnos korán besötétedik, úgyhogy marad a meditálás. Leszállás után a határőr kisasszonynak már kénytelen vagyok magyarul köszönni, a csomagok, mire megérkeznek hatvanszor kicserélem a sim-kártyámat az itthonira és kutatom, hol tudnék kisurranni egy staubra. Mindig elfog a büszkeség, ha megpillantom a gitáromat, ez a reptéren hatványozottan igaz, akkora mellénnyel veszem le a futószalagról és pakolom a taligára, mintha legalábbis keith richards lennék.