London - Stasia

Elbúcsúztunk és -a kapcsolatunk tökéletes analógiájaként- nem tudtuk, puszit illik-e adni, és ha nem, akkor meg mi a frászt illik adni. Sután megfogtuk egymás ujjait egy pillanatra és figyeltük, ahogy lassan szétválnak, szétválunk. Ki-ki a maga úticélja felé indult a metróállomáson. Előbb megbeszéltük, hogy este találkozunk és elmegyünk mulatni, hiszen ez az utolsó estéje. Hihetetlen jót sétáltunk a temze északi partján, metróztunk össze-vissza, beszéltünk mindenféléről és jól éreztük magunkat. Ha rajtam múlt volna, még órákig ténfergünk, beülünk jó helyekre, elsétálunk szép helyekre és csak akkor hagyjuk abba a beszédet, amikor már fáj. Ezzel a szép lánnyal valahogy minden természetes volt, minden adta magát. Aznap a kávézóban találkoztunk és beszélgettünk, miután végeztem. Evett egy kis tál szószt és zöldséget előtte és -mint mindig- bob dylant hallgatott az ipodján olvasás közben, ami azért is felháborító, mert nagyon jó zenék mentek, amikor megkaparintottam a vállalati ipodot. A főnökömnek csak annyi esze van, hogy elindítsa a háborús veterán narkomán hippi tulaj playlist-jét, ha időközben átkapcsolok valami másra, nem tudja meg sosem. Elszívtam egy cigit, miután végeztem a műszakommal, a lány a dharma hobókat olvasta. Aznap déltől tűkön ültem, mert nem tudtam, mikor jön, csak azt beszéltük meg, hogy valamikor. Előző este felhívott, hogy mi lesz, próbáltam elhívni valahova, de talán fáradt volt, talán bizonytalan, valószínűleg mindkettő. Alig hallottam, mit mond, a hangját sem akartam megismerni, gyorsan behúzódtam egy telefonfülkébe, a kezemet a másik fülemhez tapasztottam és úgy koncentráltam, hogy majdnem beszippantott a kagyló. A két haverom, Rocco és Romain addig ácsorogtak a sarkon. Épp velük voltam a troubadourban egy koncerten, ahol az előzenekar volt az igazán jó és azt sikerült majdnem teljesen lekésni. Stasiával aznap találkoztam életemben először. A főnököm, Debella Deborah épp az idegeimre ment az ostobaságával, amikor heveny pohártörölgetés közben megpillantottam a bejáratnál levő asztalnál ülő lányt, aki épp az én tekintetemet kereste. Még háromszor játszottuk el ezt, miután odamentem hozzá, hogy minden oké-e, izlik-e, kényelmes-e. Aztán beszélgetni kezdtünk úgy, hogy a külső szemlélő azt hihesse, épp útbaigazítom a nagy térképen, ami az asztalra volt fektetve. Rövidesen lecsempésztem a klubhelyiségbe, mert kiváncsi volt rá, beszélgettünk jimi hendrixről és obamáról és felvetettem, hogy mindenképp el kell mennünk együtt meglátogatni a helyi nevezetességeket. Megadtam a számom. Másnap délután találkoztunk. Elváltunk az Embankment metróállomáson. Pár lépés után megálltam, majd visszarohantam, mert úgy gondoltam, ezt kell tennem, de ő már nem volt ott. Gondoltam, nem számít, késő este úgyis találkozunk még, csak hazamegy, mert nincs kulcsa, se telefonja. Számomra is újszerű volt, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy sosem látom többet.