London - A postám miatt már nem kell aggódnom

A talján szobatársam mostanában reggel fekszik és este kél, ezért keveset foglalkozunk vele. Hobo-szakállat is növeszt, így arra kell gyanakodnom, valami baja lehet, de nem érzem illendőnek ezt firtatni. A francia gyerek is elkezdett horkolni, így mindig van minek örülni mostanában. Általában reggelente eltűnünk, én a kávézóba, ő a kentaki sültcsirkéshez, amit egyébként rettentő jól csinál. Valamikor délután összefutunk az internet-kávézóban, ahol még mindig nem lehet kávét kapni, sőt, amikor a teásbögrémmel és strandpapucsommal jelentem meg egy nap, jelezték, hogy ez nem módi. Eszembe jut, én is dolgoztam sültcsirkésnél egy nap. Az nem kentaki volt, hanem tandori. Illetve a fene se tudja, mert a főnök mohamed volt, az apja, a gennyláda musztafa, a személyzet meg mindenféle indiai meg pakisztáni, kiejthetetlen nevű ember. Próbanap gyanánt kellemes tizennégy órát dolgoztam, előzetes figyelmeztetés nélkül, aztán kiderült, hogy nagyon kell nekik a munkaerő, ezért próbálnak minél gyorsabban betanítani. Kértem kis gondolkodási időt, aztán visszautasítottam az ajánlatot. Ennél szívesebben dolgozom bármi mást. A munka után még elmentünk az indiai kollégámmal és a régen látott lengyel zsebmetszővel sört vedelni a plusz két fokban szenvedő sarki padra. Egy idő után fázni kezdtem és elmentem. Másnap elbuszoztam Kelet-Dulwichba, régi ideiglenes lakhelyemre, hogy a postámat magamhoz vegyem. Egyáltalán nem meglepő módon azóta felújították a helyet és mindent kihajigáltak, a postám miatt már nem kell aggódnom.