London - Eddig Díványon Ismerkedtem, Tudtad?

Rendkívül minimalista számítógépről írok most és eszembe jut, mennyit szenved az ember, ha nincs meg az a luxusa, hogy amikor csak akar, internethez jusson. Él egyfajta függőség, aminek léte a hétköznapokban kikerüli a figyelmemet. Csak akkor lesz nyilvánvaló, a többi kényelmetlenség mellett, amikor sanyargatom magam olyan dolgokkal, mint az utazás. Sokáig kétnaponta eljártam a közeli internet-kávézóba, azután az olasz pajtás laptopját használtam. Sokat tanultam tőle is, önzetlenség, vagy inkább lazaság terén. Nem csak hagyni, de bíztatni más embereket, hogy használják a te értékes cuccaidat. Pedig az ember sosem vigyáz úgy más cuccára, mint a magáéra, tehát ha az anyja sírjára esküszik, hogy hímes tojásként bánik vele, akkor is összetöri. Ez igazolható tény. Nem azért, mert tényleg hebrencs az illető, pusztán nincs az a kötődés közte és a tárgy között, amit ideiglenesen használatba vesz. Mint a kalapács és a basszusgitár esete. Két, egymással normálisan sosem találkozó szerszám néha mégis összefut idegen kézben, a sors lenyűgöző abszurditása folytán. Tehát ott tartottam, hogy sorozatokat bámulunk a francia gyerekkel az olasz laptopján, leejtjük mindenhol, nekibasszuk mindennek, nyitogatjuk, csukogatjuk, töltő be, ki, ide, oda, lépcsőházban, ágy tetején, ágy alatt, mindenhol. Szidjuk, hogy lassú, de jó dolgunk van, mert ez a legnagyobb gondunk. Néha a francia csak magában röhög, amikor aludni akarok, mert egy ostobenkó sorozatot néz franciául és az vicces. Aztán, ha nincs gép, kártyázunk. Römizünk, rablórömizünk, e kettő zsenge keverékét játsszuk, vagy megpróbálunk mást, de azt vagy nekem nehéz megérteni, vagy neki, mindig a römi marad. Egy idő után, amikor csak ketten maradtunk, elkezdtük írni is, mert akkor igazán jól kezdtük csinálni. Egy üveg viszki, amit csak én iszok, egy pakli kártya (igen, a römit valóban két paklival szokás) és kiülünk a lépcsőházba gengelni. A lépcsőház nagyon kellemes. Jobb ott, mert ott a földön nincsenek bogarak. Egyszer jön a hotelportás, megkér, fáradjunk el onnan, mert vész esetére szabadon kell hagyni a menekülési útvonalat, kérdem, hol itt a vész, mondja, ez a szabály, megkér ugyanarra ismét. Tiltakozom, holmi józan belátásra és atyafiságra hivatkozom, elutasítja, nyomatékosan felszólít, én kikérem magamnak, ő elkezd izzadni és dadogni, senki sem érti mit beszél, észre veszem, hogy ő nem fog, nem tud engedni, udvariasan megvonom a vállam és pukedlizek.