London - To Walk, Run and Lay Down

Volt, hogy elmentem a francia gyerekkel a Holland Parkba, mert ő futni akart, én meg friss levegőre vágytam. Alkonyat előtt mentünk és elhaladtunk egy kertészet előtt, ahova később be is tértem állásért, persze télen ki keres tanulatlan segédet növények mellé. Tehát ülök a padon, az eső nem esett reggel óta, de felhők vannak, dohányzom, a naplemente átszűrődik egy keskeny sávon a felhők között. A lapos sugarak a focipályán hirtelen nagyon britté tesznek mindent. Figyelem a teniszező, futballozó, labdázgató embereket és gyerekeket, meg ahogy ez a tök a tréningcuccában körbefutja a helyet, de kívülről. Én bírom a srácot, de néha olyan furcsa dolgai vannak. Mint egy ufónak. Nanu-nanu. Aztán visszaér nem túl sok idő múlva és egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobálom a cipőmet és a pólómat és elfutok én is. Élvezem a hideg menetszelet, a sarat a lábujjaim között. Egy héttel később megint ellátogatok ide, igaz, most egyedül és felfedezem, hogy a park több, mint focipálya. Igazi park mindenfélével. Van egy japán kert, ahol sok időt töltök a koi halakkal kommunikálva. Egész sötét lesz, mire feleszmélek és hazaindulok. Egy másik sétámon egy templomot fedeztem fel és a templom kertjét. Csemetéket oktattak az udvaron apácák, keresztyén szellemben. Megjegyzem, errefelé milyen sok a divatüzlet. Visszafelé egy rendkívül apró, de csodálatos kávézó ablakán lesek be és felfedezek egy, a berendezéshez tökéletesen illő, csodaszép lányt a pult mögött. Mosolygok, integetek, mosolyog. Betérek egy boltba, ahol munkaerőt keresnek a plakát szerint. Túraruha-áru. Nagyon furcsa vigyorú filippínó fogad, már ekkor tudhattam volna, hogy ez nem a megfelelő hely. Öt percig sétáltam, hátha meggyőzöm magam, majd kimentem. Egyik utolsó, sőt Az Utolsó sétámon Covent Gardenből Sétáltam haza. Nagyon hosszú út volt. Korábban ott vettem egy hózentrógert több, mint fél órás válogatás után, amikor megtanultam válogatni voltaképp. Mert ennyi válogatás borzasztó rutin már. Ezek a séták leírhatatlanok, bárhol is kerül rájuk sor. Nem voltam egyedül, mert az egész város velem volt. Én és az utcatáblák, a járdán szembejövő emberek, az utca túloldalán randalírozó emberek, a kocsiban ülő és telefonáló, öltönyös emberek, a boltban sínylődő, vagy épp nevető emberek. Egy öreg fa egy kertből átnyúlik a kerítésen és egy ágát nyújtja a járdának, nem sokkal magasabban, mint egy felnyújtott kéz. Egyszer majd felugrom egy ilyen, karácsony előtti, lámpafényes estén, a tarisznyámból egy igazi pogácsát, a mellényzsebemből dohányt bányászok és bámulom az eget egy idegen fáján, az emberek meg engem, hogy hogy lehetek ilyen.