tessék, összeadom.

vége van. persze sosincs vége.

London - Budapest

Amikor végképp elkezdtek hiányozni a fenyvesek és az értelmes beszélgetések, egyheti gondolkodás után eldöntöttem, hogy hazalátogatok karácsonyra. A kávézóból lassúságom okán menesztettek, persze már én sem voltam túlságosan oda, hogy csótányokat kell pakolásznom meg szar kávét csinálnom vigyorogva. Ezután kevés munkám akadt, senki nem ájult el az ötlettől, hogy karácsonyig dolgozzak, utána meg lelépjek boszniába. A hostelbe futószalagon jönnek a szériagyártott parti-ausztrálok, akiknek egyetlen bitang flash az életük, persze ha jó kedvem van, ennek én is tudok örülni. Kellemes izgatottság lesz úrrá rajtam, miután meglett az indulás időpontja. Én is tudom, hogy nem egészséges, de van, hogy visszaszámolom a napokat. Rég csináltam ilyet, talán általános iskolában az akációval utoljára. Az indulásom napján makulátlan kék égbolt és verőfényes napsütés fogad, inges idő lett egy napra a kedvemért. Dianával, a litván csodalánnyal egy utolsót cigizünk az ajtó előtt miután mindenkitől elbúcsúztam és elsétálok. Ő az élő példa, hogy meg lehet élni a jég hátán is. Valahogy nem dobják ki az albérletéből, pedig egy hónapja nem fizet, volt, hogy a francia barátai tartották el oly módon, hogy esténként elmentek inni és akkor a lánynak ez volt a napi tápláléka. Szerdánként egy ajándék subway-szendvics, meg egy másik barátnéja visz neki salátát a gyorsétteremből, ahol dolgozik. Heti egyszer itt ügyel az irodában, de most talált egy másodállást egy gót ruhaboltban, ahol még két napot elverhet. Ian, a dagi továbbra is gyerekpornót néz, mindenki más, aki embernek tartja magát, vasárnap reggel holtrészegre issza magát és kurvákkal fotózkodik, szombat este sajttál van új-zélandi vörösborral és kibírhatatlan affektálással, csipogással, a francia légió megerősödött az én barátommal, befogadták, asszimilálták, nagy pofája lesz és megveti majd az angolokat, a dél-afrikai hipercsávó továbbra is ingázik a két világ között és elad bármit, amit valaki hajlandó megvenni, aztán egyszer, tíz év múlva, amikor túlságosan elhiszi, hogy ő voltaképp üzletember és elkezd öltönyben járni és sötétben ray-bant hordani, megkéselik egy sikátorban. Persze ezt túléli, de két évébe kerül, mire felépül egy kisvárosban Johannesburg mellett, ezalatt rájön, hogy negyvenkettő és hogy mégegyszer ezt nem játszhatja be, keres egy mátkát és családot alapít, talán egy kisvállalkozást is, olcsó háztartási és elektronikai cikkek. Én utazom a buszon, egy kanyarban egy magyar nő nevét pillantom meg, akinek egy egész installáció állít emléket, még a háborús időkből, meleg van, két meleg srác ölelgeti egymást egy közeli ülésben, ugyanúgy néznek ki, lehet, hogy meg sem tudják különböztetni magukat a másiktól. Egy tata nem bírja a meleget, de én szeretem a napsütést, így a függöny marad, ahol van. A reptéren sehol nem lehet dohányozni, hiába, ez nem a Heathrow, úgyhogy a cigaretta velem jön Magyarországra a fülem mögött. Elkortyolok egy guinnesst, majd megkeresem a kapumat, ahol a szimpatikus asszisztens kérdőívet tölt ki velem, az egyik kérdésnél rá kell böknöm, szerintem milyen etnikumhoz tartozom, egy kicsit elmerengek rajta, milyen jó lenne, ha erre szemrebbenés nélkül azt válaszolnám, hogy "D, Maláj-filippínó", majd az érzés elmúlik és megtörve beismerem kaukázusi génállományomat. Elbúcsúzunk és besorolok a legnagyobb magyar populációba, amit szűk három hónap óta láttam, elfog egy viszolygás és menekülésképp angolnak tettetem magam. Gyönyörű fentről az angol vidék, a kertek és fasorok szabályos mintája, a naplemente és a felhők, sajnos korán besötétedik, úgyhogy marad a meditálás. Leszállás után a határőr kisasszonynak már kénytelen vagyok magyarul köszönni, a csomagok, mire megérkeznek hatvanszor kicserélem a sim-kártyámat az itthonira és kutatom, hol tudnék kisurranni egy staubra. Mindig elfog a büszkeség, ha megpillantom a gitáromat, ez a reptéren hatványozottan igaz, akkora mellénnyel veszem le a futószalagról és pakolom a taligára, mintha legalábbis keith richards lennék.

London - Peter Jones

Ma egy áruházban dolgozom reggel hattól tízig. Fél hatra oda kell érnem, hogy megtaláljam, kivel kell beszélnem és ő eligazítson, meg minden. Előző este tízre betintázva fetrengtem egy film előtt artie-val és greens-szel, akik ausztrália egyik félreeső szegletéből jöttek és vastag akcentusuk volt, amit gyakran el is túloztak a komikus hatás kedvéért. valami olasz sört nyakaltunk, tizenegykor pedig tényleg elérkezettnek láttam az időt, hogy megfeküdjek. Négy-öt órányi szórakozás után beláttam, hogy az alvás nem megy ma sem, ekkor viszont váratlanul mégis sikerült. Másfél órányi kellemes pihenés után megcsörren a vekkerem a telefonban, még sötét van, de legalábbis nem túl világos. nem is próbálkozom azzal, hogy csöndben öltözködjek, mert ha a szobatársaim alszanak, úgyis tökmindegy, ha meg nem, akkor meg végképp. előző este elhoztam a munkaruhámat, ami egy fél számmal kisebb, ormótlan cipőből, egy három-négy számmal szűkebb nadrágból és egy kissé bő pólóból állt, egyenletesen sötét színekben, a pólón a felirat a céget reklámozta, valamint hírül adta, hogy én a személyzet tagja vagyok. a metróval időben eljutottam a nem messze található Sloane Square-re és idegesen vettem tudomásul, hogy még semmi sincs nyitva, ahol megkávézhatnék. jobb híján elszívtam egy cigit a személyzeti bejáratnál, majd bementem. minden simán és szervezetten ment, elvezettek egy apró terembe a lépcsőház mellett, ahol egy íróasztal volt az egyetlen berendezés és ahol tíz-húsz, hozzám hasonló öltözékben megjelenő szerencsétlen bevándorló zsúfolódott meg. Egy öltönyben és walkie-talkie-ban pompázó seggfej pikkpakk elküldött mindenkit valamelyik osztályra, már csak én maradtam, meg két másik, az egyik annyira nem tudott angolul, hogy a kézjelekhez is tolmács kellett. A másik gyerek, akire rábíztak, felvidéki magyar volt és viszonylag jól el is szórakoztunk egész nap. sétáltam fel-alá, minden szintet megnéztem, pakolgattam a csingilingi baromságokat a helyükre, alapvetően jól éreztem magam. mivel a hülyeségeket veszik a legtöbben, a mi részlegünkön volt a legtöbb új áru, így egy idő után öltönyös kisfőnökök is jöttek segíteni. Mikor mindennek vége lett és kigyönyörködtem magam a temérdek cuccon, amit karácsonyra, vagy csak úgy megvehetnék, mentünk enni a kantinba, amire ez a név nem is illik, sőt, valóságos sértés, mert inkább restaurant volt a kilenc szintes áruház legfelső emeletén, panorámával és tokkal-vonóval. Az étel fele annyiba került, mint bárhol máshol az országban, és finom is volt. Egy kolumbiai emberrel beszélgettünk evés közben, jóízűen. utána sodortam egy-egy cigit és elpipáltuk a panorámateraszon egy-egy teával, kicsit hideg volt, de decemberben ezen nem túl vagány dolog fennakadni. Hazamentem és rendkívül jól éreztem magam, mert ugye egy egész napom lett, hogy felkeltem korán. Még dél sem volt, amikor elmentem sétálgatni, majd napnyugta körül olcsó, de rossz fish&chipset ettem. Cudar idő volt, hazamentem az emberek közé és vigadoztunk.

London - To Walk, Run and Lay Down

Volt, hogy elmentem a francia gyerekkel a Holland Parkba, mert ő futni akart, én meg friss levegőre vágytam. Alkonyat előtt mentünk és elhaladtunk egy kertészet előtt, ahova később be is tértem állásért, persze télen ki keres tanulatlan segédet növények mellé. Tehát ülök a padon, az eső nem esett reggel óta, de felhők vannak, dohányzom, a naplemente átszűrődik egy keskeny sávon a felhők között. A lapos sugarak a focipályán hirtelen nagyon britté tesznek mindent. Figyelem a teniszező, futballozó, labdázgató embereket és gyerekeket, meg ahogy ez a tök a tréningcuccában körbefutja a helyet, de kívülről. Én bírom a srácot, de néha olyan furcsa dolgai vannak. Mint egy ufónak. Nanu-nanu. Aztán visszaér nem túl sok idő múlva és egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobálom a cipőmet és a pólómat és elfutok én is. Élvezem a hideg menetszelet, a sarat a lábujjaim között. Egy héttel később megint ellátogatok ide, igaz, most egyedül és felfedezem, hogy a park több, mint focipálya. Igazi park mindenfélével. Van egy japán kert, ahol sok időt töltök a koi halakkal kommunikálva. Egész sötét lesz, mire feleszmélek és hazaindulok. Egy másik sétámon egy templomot fedeztem fel és a templom kertjét. Csemetéket oktattak az udvaron apácák, keresztyén szellemben. Megjegyzem, errefelé milyen sok a divatüzlet. Visszafelé egy rendkívül apró, de csodálatos kávézó ablakán lesek be és felfedezek egy, a berendezéshez tökéletesen illő, csodaszép lányt a pult mögött. Mosolygok, integetek, mosolyog. Betérek egy boltba, ahol munkaerőt keresnek a plakát szerint. Túraruha-áru. Nagyon furcsa vigyorú filippínó fogad, már ekkor tudhattam volna, hogy ez nem a megfelelő hely. Öt percig sétáltam, hátha meggyőzöm magam, majd kimentem. Egyik utolsó, sőt Az Utolsó sétámon Covent Gardenből Sétáltam haza. Nagyon hosszú út volt. Korábban ott vettem egy hózentrógert több, mint fél órás válogatás után, amikor megtanultam válogatni voltaképp. Mert ennyi válogatás borzasztó rutin már. Ezek a séták leírhatatlanok, bárhol is kerül rájuk sor. Nem voltam egyedül, mert az egész város velem volt. Én és az utcatáblák, a járdán szembejövő emberek, az utca túloldalán randalírozó emberek, a kocsiban ülő és telefonáló, öltönyös emberek, a boltban sínylődő, vagy épp nevető emberek. Egy öreg fa egy kertből átnyúlik a kerítésen és egy ágát nyújtja a járdának, nem sokkal magasabban, mint egy felnyújtott kéz. Egyszer majd felugrom egy ilyen, karácsony előtti, lámpafényes estén, a tarisznyámból egy igazi pogácsát, a mellényzsebemből dohányt bányászok és bámulom az eget egy idegen fáján, az emberek meg engem, hogy hogy lehetek ilyen.

London - Stasia

Elbúcsúztunk és -a kapcsolatunk tökéletes analógiájaként- nem tudtuk, puszit illik-e adni, és ha nem, akkor meg mi a frászt illik adni. Sután megfogtuk egymás ujjait egy pillanatra és figyeltük, ahogy lassan szétválnak, szétválunk. Ki-ki a maga úticélja felé indult a metróállomáson. Előbb megbeszéltük, hogy este találkozunk és elmegyünk mulatni, hiszen ez az utolsó estéje. Hihetetlen jót sétáltunk a temze északi partján, metróztunk össze-vissza, beszéltünk mindenféléről és jól éreztük magunkat. Ha rajtam múlt volna, még órákig ténfergünk, beülünk jó helyekre, elsétálunk szép helyekre és csak akkor hagyjuk abba a beszédet, amikor már fáj. Ezzel a szép lánnyal valahogy minden természetes volt, minden adta magát. Aznap a kávézóban találkoztunk és beszélgettünk, miután végeztem. Evett egy kis tál szószt és zöldséget előtte és -mint mindig- bob dylant hallgatott az ipodján olvasás közben, ami azért is felháborító, mert nagyon jó zenék mentek, amikor megkaparintottam a vállalati ipodot. A főnökömnek csak annyi esze van, hogy elindítsa a háborús veterán narkomán hippi tulaj playlist-jét, ha időközben átkapcsolok valami másra, nem tudja meg sosem. Elszívtam egy cigit, miután végeztem a műszakommal, a lány a dharma hobókat olvasta. Aznap déltől tűkön ültem, mert nem tudtam, mikor jön, csak azt beszéltük meg, hogy valamikor. Előző este felhívott, hogy mi lesz, próbáltam elhívni valahova, de talán fáradt volt, talán bizonytalan, valószínűleg mindkettő. Alig hallottam, mit mond, a hangját sem akartam megismerni, gyorsan behúzódtam egy telefonfülkébe, a kezemet a másik fülemhez tapasztottam és úgy koncentráltam, hogy majdnem beszippantott a kagyló. A két haverom, Rocco és Romain addig ácsorogtak a sarkon. Épp velük voltam a troubadourban egy koncerten, ahol az előzenekar volt az igazán jó és azt sikerült majdnem teljesen lekésni. Stasiával aznap találkoztam életemben először. A főnököm, Debella Deborah épp az idegeimre ment az ostobaságával, amikor heveny pohártörölgetés közben megpillantottam a bejáratnál levő asztalnál ülő lányt, aki épp az én tekintetemet kereste. Még háromszor játszottuk el ezt, miután odamentem hozzá, hogy minden oké-e, izlik-e, kényelmes-e. Aztán beszélgetni kezdtünk úgy, hogy a külső szemlélő azt hihesse, épp útbaigazítom a nagy térképen, ami az asztalra volt fektetve. Rövidesen lecsempésztem a klubhelyiségbe, mert kiváncsi volt rá, beszélgettünk jimi hendrixről és obamáról és felvetettem, hogy mindenképp el kell mennünk együtt meglátogatni a helyi nevezetességeket. Megadtam a számom. Másnap délután találkoztunk. Elváltunk az Embankment metróállomáson. Pár lépés után megálltam, majd visszarohantam, mert úgy gondoltam, ezt kell tennem, de ő már nem volt ott. Gondoltam, nem számít, késő este úgyis találkozunk még, csak hazamegy, mert nincs kulcsa, se telefonja. Számomra is újszerű volt, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy sosem látom többet.

London - Három illúzió

Egy.
A digó gyerek hazament szicíliába, hogy elvállaljon egy zsíros melót, ketten maradtunk. Egy este két latin kinézetű kaliforniai lány költözött be a szobába, akik nem néztek ki többnek tizenhétnél, pedig huszonegyek voltak. Rávettek, hogy gitározzak nekik, úgyhogy rákezdtem egy lassú, meditatív folkdalra, amitől én szomorú lettem, ők meg álmosak. Az alvókám rosszabb, mint valaha. Gyakran előfordul, hogy iszunk a tv-szobában, majd tizenegykor udvariasan kimentem magam és elmegyek aludni, majd három, négy órányi szenvedés után sétálok egyet, vagy ha találok még lent valakit, iszom vele egyet.
Kettő.
Egy este ittunk Robbal, a hiperaktív dél-afrikaival, aki úgy viselkedik, mint egy tizenkilenc éves, pedig harminc. velünk volt még egy orosz lány, aki iránt őszinte tiszteletet kezdtem érezni, amikor sikerült megőriznie a hidegvérét három órányi beszélgetés után a különböző gyártmányú tábori ágyakon és azokról lógva végzett anális szexről, egy saját gyártású házi videó forgatásának lehetséges körülményeiről, a mellbimbóinak méretéről, az intim-piercingjeiről és gyakorlatilag mindenről, amit idegenek nem szoktak kibeszélni. Hajnalban a lány elrepült az egyesült államokba, Rob pedig másnap közellenség státuszba került, mert pár befolyásos személynek nem tetszett a stílusa, amivel istenről prédikált. Őt sem láttam többet.
Három.
Voltam moziban viszont újfent. 'stelle-lel rég megbeszéltük, hogy elmegyünk, persze akkor még jóban voltunk és érdekelt, hogy miképp lehet vele normálisan beszélni. A lány nagyon furcsa, huszonnyolc éves, de negyvennek néz ki. Ausztrál, természetesen. szerintem összesen majdnem egy hónapot tűrtük egymás társaságát a szállóban, ezalatt eljutottunk a kezdeti szimpátiától a romantikusnak induló szituációból pszichodrámává fajuló beszélgetésig, majd az utálat, a színjáték minden formája és a konklúziók levonása következett.Tökéletesen tudathasadásos ilyet mondani, de jobb ember lettem, miután ezt lejátszottuk.

London - Eddig Díványon Ismerkedtem, Tudtad?

Rendkívül minimalista számítógépről írok most és eszembe jut, mennyit szenved az ember, ha nincs meg az a luxusa, hogy amikor csak akar, internethez jusson. Él egyfajta függőség, aminek léte a hétköznapokban kikerüli a figyelmemet. Csak akkor lesz nyilvánvaló, a többi kényelmetlenség mellett, amikor sanyargatom magam olyan dolgokkal, mint az utazás. Sokáig kétnaponta eljártam a közeli internet-kávézóba, azután az olasz pajtás laptopját használtam. Sokat tanultam tőle is, önzetlenség, vagy inkább lazaság terén. Nem csak hagyni, de bíztatni más embereket, hogy használják a te értékes cuccaidat. Pedig az ember sosem vigyáz úgy más cuccára, mint a magáéra, tehát ha az anyja sírjára esküszik, hogy hímes tojásként bánik vele, akkor is összetöri. Ez igazolható tény. Nem azért, mert tényleg hebrencs az illető, pusztán nincs az a kötődés közte és a tárgy között, amit ideiglenesen használatba vesz. Mint a kalapács és a basszusgitár esete. Két, egymással normálisan sosem találkozó szerszám néha mégis összefut idegen kézben, a sors lenyűgöző abszurditása folytán. Tehát ott tartottam, hogy sorozatokat bámulunk a francia gyerekkel az olasz laptopján, leejtjük mindenhol, nekibasszuk mindennek, nyitogatjuk, csukogatjuk, töltő be, ki, ide, oda, lépcsőházban, ágy tetején, ágy alatt, mindenhol. Szidjuk, hogy lassú, de jó dolgunk van, mert ez a legnagyobb gondunk. Néha a francia csak magában röhög, amikor aludni akarok, mert egy ostobenkó sorozatot néz franciául és az vicces. Aztán, ha nincs gép, kártyázunk. Römizünk, rablórömizünk, e kettő zsenge keverékét játsszuk, vagy megpróbálunk mást, de azt vagy nekem nehéz megérteni, vagy neki, mindig a römi marad. Egy idő után, amikor csak ketten maradtunk, elkezdtük írni is, mert akkor igazán jól kezdtük csinálni. Egy üveg viszki, amit csak én iszok, egy pakli kártya (igen, a römit valóban két paklival szokás) és kiülünk a lépcsőházba gengelni. A lépcsőház nagyon kellemes. Jobb ott, mert ott a földön nincsenek bogarak. Egyszer jön a hotelportás, megkér, fáradjunk el onnan, mert vész esetére szabadon kell hagyni a menekülési útvonalat, kérdem, hol itt a vész, mondja, ez a szabály, megkér ugyanarra ismét. Tiltakozom, holmi józan belátásra és atyafiságra hivatkozom, elutasítja, nyomatékosan felszólít, én kikérem magamnak, ő elkezd izzadni és dadogni, senki sem érti mit beszél, észre veszem, hogy ő nem fog, nem tud engedni, udvariasan megvonom a vállam és pukedlizek.